Rák, mint élettárs

Ekkor:

Ki kell mondjam, szembe kell vele nézzek, a férjem rákos. Agydaganatai vannak, és most várjuk a CT eredményét, hogy máshol van-e áttét.

Hiszek e a gyógyulásban? Igen, ez a dolgom, nem tehetek mást, saját érdekemben. Félek-e a haláltól? Igen. A férjem az életem társa, és együtt akarok vele megöregedni, mióta ismerem. Az pedig, hogy van 4 gyermekünk, és bitang nehéz lenne nélküle organizálni is egy csonka életet, csak a hab a tortán.
Az orvosok meglepően csendesek. Mondják mikor hova menjen, úgy tűnik egy modern kutatási csoportba is bekerül, ahol a legszuperebb orvosi segítséget kapja a gyógyuláshoz. Persze senki nem ígér semmit, és úgy sem hinném el nekik.
A valódi utat lényem ennél komplexebb szinten keresi, és úgy látom Gergő is. Változtatni kell az élet azon irányán, ami ide vezetett. Hiszek a szervezet öngyógyító képességében, és csodás képeket tudok arról írni, mondani, gondolni hogyan és miképp fontos szeretni a test ezen figyelmeztetési technikáját. Győzködöm magam, hogy azért kaptuk ezt a feladatot, mert képesek vagyunk megoldani. Végtelen fegyelem energiát teszek abba, hogy azok a gondoltatok, amik ennek ellenkezőjéről magyarázznak a fejemben, szinte gúnyosan, azok kussban maradjanak.
Ma reggel épp napirendgörcsöt kaptam, amivel asszem az egész családot kicsináltam. De éjjel épp ebben láttam a gyógyulás csodafegyverét. Felébredtek, szoptatok, kezemet pedig férjem mellkasán tartom, ellenőrizve szívverését, légzését. Itt van, jól van, csak alszik. Hülyének tűnök igaz? De bizony a félelem néha gúsba köt, és csak a jelen tart meg. Az öröm, hogy a most még itt van nekünk, és még egy napot tuti kapunk a változtatásra.
Változtatni nem könnyű. 4 gyerekkel, végképp nem. És tudjátok mitől a legnehezebb? Nem nekem kell változtatnom. Nem nekem kell meggyógyulnom. Ez nem az én folyamatom, csak kísérhetem az én szerelememet. És bizony bele sem dögölhetek helyette, ha az az út vége. És az út vége mindenkinek az. Csak addig, amíg nem kapsz egy ilyen diagnózist, csak azt hiszed, hogy tudod mi az, hogy jelenlét. Bocsánat magamról beszélek. Szóval mindig azt képzeltem magamról, hogy értékelem a jelent, a napot, amit ajándékként kapok. Pedig a francokat. És most, amikor minden percet csokorba szeretnék kötni, rájövök, hogy nincs benne rutinom. Nem tudom hogy kell csinálni, és össze-vissza vergődöm, mint egy partra vetett hal, további károkat okozva. Szerencsére Gergő mesésen reagál az effajta túlkapásaimra. Ilyenkor hálát adok, hogy ezt most neki kell megoldani, mert én szemmel láthatóan épp kudarcot vallok. Na meg ilyenkor szembesülök önnön irányításmániámmal, amit most meg akarok változtatni.
Jól csináljuk, nem lankadunkn, a legtöbbet tesszük, amit tudunk. Ami ennek az eredménye, az pedig a legjobb számunkra. Kicsit Kandidi ez a kép… Főleg a szarabb percekben.

Egy hozzászólás Új írása

  1. Patrícia szerint:

    Sajnálom. Borzasztó lehetett szembesülni ezzel a hírrel. Mielőbbi teljes gyógyulást és sikeres felépülést kívánok. Erőt és kitartást kívánok hozzá Nektek!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.