Megint várakozom

Ekkor:

Gergő Pránanadi kezelést kap éppen. Ilyenkor háromnegyed óra babával, aki most épp alszik. Fontos hogy vele jöjjek, nekem talán jobban, mint neki, de ha nekem fontos, akkor meg kell tanuljam ezt az időt hasznosan tölteni.

CT vizsgálatról jövünk. Ott is várni kellett, remek interjút néztem, meg magamba néztem egy kicsit.
Tömény leckéket tanukunk mostanában, teher és lelkesítő egyaránt.

Idefelé kínai kaját vettünk elvitelre. Műanyag dobozban kaptam, volt is némi bűntudatom: “ennyit a hulladékmentes egómról.” Aztán azonnal megbocsájtottam magamnak, hisz ki is várná ezt el tőlem az én helyzetemben. Meg ez most extra, meg ritka, meg…. “egy évben egyszer az olajban sült cukros fánk is belefér”. Nekem nem fér bele! A belső énem ezt nem engedi meg nekem, mert TUDOM, amit tudok, és ez felelősség. Mert hiszem, és vallom, hogy a rák azért népbetegség, mert a túlfogyasztás világában bizony sejteket is túl sokat fogunk termelni. Az emberi testben lévő daganatok pedig olyanok, mint a Bolygónkon lévő szemét dombok. Ez az én hasonlatom, az én utazásom, az én feladatom.Megérkeztünk a Pránanadi központba, és megettem a kis kajámat. Két kuka állt egymás mellett a konyhában, ahol ki akartam dobni a szemetet, és megkérdeztem, van e szelektív. Első körben azért, hogy a maszatos dobozt, nehogy abba dobjam. A csaj, aki válaszolt mondta, hogy mivel el kellene ezeket előtte mosni, a kommunálisba szokták dobni. Felajánlottam, hogy elmosom, ha nem baj, hogy használom a mosogatót. Bólintott, és már szaladt is a dolgára. Én pedig csendben elmostam a dobozokat, meg a többi mosatlant. Jól esett ennyivel is hozzájárulni a gyógyítók munkájához, akik friss teával, figyelemmel várnak bennünket.

Nem szabad az önmagunktól való elvárásunkat a környezetével összemosn, átlagolni, hasonlítani. Amit a lelkünk mond, bele kell tenni az életünkbe, se többet, se kevesebbet. Ez az egészség kulcsa. Hiszek ebben, és tapasztalom. Kihívásaink és feladataink is ehhez vannak igazítva. Értünk vannak. A restségünk nem mások szemén át látható. Csak mi tudjuk, hogy mit mulasztottunk, mely hangot csitítottuk el bensőnkben, valaki más szemén át szemlélve magunkat. Persze épp ekképpen nem szabad elhinnünk másnak, ha restnek lát minket. Mi, belül, figyelve magunkra, pontosan tudjuk mit vétettünk mulasztással, vagy hol végeztünk olyan munkát, amit csak elvárásból tettünk. És minden elmulasztott feladat energiát halmoz bennünk ott, ahol áramolnia kellene valaminek.

Legyünk annyira önzők testünk és lelkünk egyensúlyáért, hogy saját életfeladatunkat elvégezzül, másét azonban nem vesszük magunkra. Könnyen beszélek mi? Ne is mondjátok…. De a tét…. Megéri.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.