Kowalsky koncert 4, 3, 2, 1 gyerekkel – Biztosan ki van ez találva?

Párral az élmények épp olyan kalandosak, mint egyedül. Amiért ezekből mégis többet vágyom mostanság papírra vetni, annak az az oka, hogy nincs akivel átéljem őket. Pontosabba nincs, akiről úgy képzelem ugyanabból a szemszögből, vagy legalább hasonló értékrendből figyeli a velünk történő eseményeket.

Tegnap este Kowalski meg a Vega koncerten voltunk Bicskén. Úgy képzelem, hogy akkor is ott lettünk volna, ha Gergő él. Persze ez valójában teljesen lényegtelen. Anyukám, sógórnőm, gyerekek és én ballagtunk a helyszínre. Csacsogtunk, jó volt a kedvünk, és úgy gondoltam, jó móka lesz.

Ahogy közeledtünk, és egyre sűrűsödtek a járókelők körülöttünk, furcsa érzésem támadt. Kerestem mi is az oka. Ráeszméltem, hogy nincs velünk férfi. Már az sem tartozik a kedvenc állapotomhoz, hogy velem nincs ott adott helyzetben a párom, de ezt még elfogadhatónak tartom, tekintve, hogy nincs párom, de hogy 4 gyerekkel nekiveselkedjek egy koncertnek, ahol vélhetően rengeteg ember lesz, férfi jelenléte nélkül, percről percre rémisztőbb volt.

Hajlamos vagyok túl dimenzionálni az effajta gondolataimat. Hatalmas lelki örvényt tudok generálni magamban, és még el is hiszem néha, hogy veszélyben vagyok. Ezt a spirált most is belöktem magamban, de szerencsére a külvilágban is zajlottak az események. Először is, a gyerekek vattacukrot akartak. Gondoltam, ha már a koncert ingyenes, akkor a helyi vattacukrost támogassuk. Kiálltuk a sort, én egyre jobban feszengtem. A vattacukrokkal fotózkodásba kezdtünk, közben mi is koccintottunk egyet sógornőmmel, és elindultunk a színpad felé az előzenekar válogatott kritizálása közben. Olyan zene volt, amivel én eddig egyszer találkoztam színpadon, egy elképesztően sötét helyen, ahol nem kevés alkohol fogyasztása után tudtam csak valamennyire a zene hullámhosszára kerülni. Itt meg sem kíséreltem, de szerencsére hamar vége lett.

Babakocsi, vattacukrot eszegető gyerekek, anya, nagyi ácsorogtunk a hangmérnöki sátor mellett, és én épp azon kezdtem merengeni, hogy nem bíznék magamra négy gyereket. Igazán fura ötletnek tartom a Teremtőtől, minden tiszteletem ellenére, hogy ezt Ő jó ötletnek tartja. Persze ki vagyok én, hogy ezen vitatkozzam vele. Merengésemből visszatalálva gondoltam megszámlálom népes csapatomat, és ezzel a lendülettel meg is állapítottam, hogy a létszám nem stimmel. Tivadar bizony nincs látótávolságban. Azon túl pedig végtelen tömeg látható. Felmerült bennem,hogy azonnal bemondatom, de ez igazán cikinek tűnt, és anyukám is aggodalom nélkül fogadta a hírt. Igazából ez  jobban ledöbbentett, mint hogy elhagytam egy gyereket.

Reménytelen helyzetemben teljesen meddő próbálkozást tettem, hogy a tömegbe fejest ugorva megkeresem az elveszett báránykát. Igen ám, de Hanka is velem akart jönni. Így hát kézenfogtam, és hajrá embersereg. Alámerültünk, és amennyire lehetett körbejártuk, természetesen teljesen eredménytelenül. Visszatértünk a kiindulási pontra, hol anyukám várt minket. Ott sem járt, azóta a legény. Remek. Olivér barátokra lelt Tivadar keresése közben, így őt a koncert idejére szabadon engedtünk. Tivadar már úgyis felszabadította magát, és lánykámmal újra a keresésére indultunk. Rengeteg ismerős, de Tivadart egy sem látta. Láthatatlan ez a gyerek, vagy mi?? Némiképp nyugalommal töltött el, hogy volt aki szintén a gyermekét kereste a tömegben. Remélem ő is meglett.

Azt vetem észre, hogy valahogy nem aggódom. A legrosszabb, ami történhet, hogy szemüveg nélkül hazaballag nagyiékhoz, de természetesen csak a koncert után. Már majdnem a kordonnál jártunk Hankával, mikor felzúgott a tömeg, és hatalmas hangerővel kezdetét vette a koncert. Anyukámmal sms-ben leegyeztettük, hogy ő hazamegy Margitvirággal, szól ha netán Tivadar befutna, én meg maradok 3 gyerekkel a koncerten. Ekkor már csak abban bíztam, hogy legalább ezt a megmaradt egyet látótávolságban tudom tartani.

20 kilós lánykám a nyakamban kötött ki. Hát, egy darabig nagyon fájt. Utána nem éreztem már semmimet. Ezt követően megint a fájdalmas ciklusba ért izomzatom. Ekkor rájöttem,hogy sokat segít, ha ugrálok. Na nem mintha súlyom több mint harmadával megpakolva könnyű dolog lenne ugrálni, de az a fél másodperc súlytalanság, ameddig a vállaim megszabadulnak édes terheitől a szabadesésnek köszönhetően, minden vádlifájdalmat megért. Egy darabig. Után jöhet a helyben futás, és amikor már ez is elér egy elviselhetetlennek tűnő határt, azon kapod magad, hogy a zene ritmusát duplázva, taposásba torkolt a futás, és lassan már nem kapsz levegőt. Na itt kértem 2 perc szünetet a kiscsajtól. Míg legugoltam, hogy földig érjen a lába, háromszor is megbántam ezt a választást. Valahogy elfelejtettem, hogy ilyen extra súllyal már a gugolást csak igazán szabályosan szabadna elvégezni a térd védelmében. De ekkor már belenyilalt az éles fájdalom az izületbe. A kiscsaj leszállt, én pedig szédelegve felálltam. Már épp kezdtem újra szabályosan lélegezni, amikor elkezdődött a következő számmal egyszerre a ruhám rángatása. Legugoltam újra, és felállásnál már gondosan figyeltem: csípőszéles terpesz, lábfejek párhuzamosak, hát egyenes, medence billent, medencefenéki izmok megtartva. Súlyemelőt megszégyenítő precizitással juttattam lányomat a tömeg fölé. Hajam az arcomban, számban, ami pedig hátul maradt, azon gondosan ül a lányom, és húzza rendesen. Micsoda csodás koncertélmény.

“Elveszíteni akit szeretsz, és megtanulni ezzel együtt élni… De az élet maga szép” hangzik a színpadról, és máris megszűnik minden körülmény. Fájó izom, lógó haj, tömeg, és csak egyet érzel. A hiányt. Ekkor adtam át magam a zenének, és jött újra a libikókázás, ahol izmaim változatos terhelésével teszem elviselhetővé az elviselhetetlent. Bizony apa nincs itt, akinek ez a mutatvány meg se kottyanna. Hagyom hogy elsöpörjön a zene. Szeretem ezeket a számokat. Amikor újra fájni kezd mindenem, akkor újabb lelkierőt merítek a terhelésben rejlő lehetőségből, hogy milyen jó kis edzés ez, és jót tesz egy kis izomépítés jelen fizikai testemnek.

Újabb régi koncertélmény kúszik tudatom világába az emlékeimből. “Ki van találva az eleje a vége, minden úgy a jó, ahogy van….”. Hát persze. Mennyivel könnyebb volt ezzel a számmal egyetérteni mikor ezt a szöveget boldogan énekeltük egymásnak Gergővel. Akkor is komoly nyak fájással ébredtem másnap. Hihetetlen miket tud rejteni az élet, és miket tud elvenni. Érzem, hogy megint fogy az erőm, és a lelkem romokban van. Ekkor valaki megütögeti a hátamat a tömegben. Szerintem nem először teszi, és gyorsan megfordulok, hátha valamelyik fiam került elő. Egy idegen hölgy kérdezi, hogy adhat-e ropit Johannának. Hatalmas hangerővel és artikulálással mondom, hogy nem, mert gluténérzékeny. Erre életem egyik legmegdöbbentőbb válaszát kaptam: “Olyan is van!”. Még magamhoz sem tértem, mikor már a kezemben volt egy zacskó gluténmentes ropi. Hanka nagyon örült, én pedig reménykedtem benne, hogy ezt a pár grammot még el fogom bírni. Igazán jó fej az élettől, hogy egészen kreatívan nem engedi, hogy teljesen kiboruljak.

“Amilyen hülye vagy, én úgy szeretlek” szólal fel egy régi kedvenc, már visszatapsolás után. Próbálok teóriákat gyártani, hogy miként is fogom megkeresni a gyerekeimet. És igen, vitathatatlan, hogy hülye vagyok, és csak remélni tudom, hogy szeret annyira különleges humorérzékű Teremtőm, hogy valami csoda folytán nekem szalad mind a két fiam, és nem is törik eközben össze magukat.

A tömeg oszlani kezd, Hanka rettenetesen fáradt, és pisilnie kell. Na de mit is tegyek, hogy a fiúkat megleljem. Lelkem anyatigris darabkája ordíthatott gyülekezőt, vagy egyszerűen csak tényleg van köztünk egy láthatatlna fonal, de 2 percen belül mindhárom gyermek ott állt mellettem, mintha így lett volna megbeszélve. Ekkor érkezik meg sógórnőm is, és elvarázsolt bandaként kullogunk haza a zsúfolt utcán. Mire az utcánkba érünk már csak mi ballagunk a járdán. Beszélgetünk, boldogok vagyunk. Bizseregnek az izmaim, és érzem, hogy ma is erősebb lettem. Nem csak testben, lélekben is. Minden nappal tanulok valamit, és haladok valami igazán remek Szilda felé. Végül csak nem vallottam kudarcot. Margirtvirág boldogan játszadozott a nagyikkal, én pedig minden rámbízott gyermekemet épségben ágybadugtam, majd magam is melléjük hevertem.

2 hozzászólás Új írása

  1. Forgács Klára szerint:

    Minden tisztelem Szilda!

  2. Alice szerint:

    Örülök hogy jól végződött az este.
    Az Ő hiányát nem pótolja semmi, és örökre hiányozni fog.
    Nekem is.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.