Jó zsaru Rossz zsaru

Ekkor:

Ma van Hanka névnapja, és rég volt ilyen rossz napom. Alapvetően minden rendben van és minden zajlik a maga medrében, de én a depresszió egyik mélyebb bugyrában lakozom.

Hugommal beszélgettem, és tabukat döntögetünk. Nagy feladat ez nekünk, főleg kettőn között, de fontos, és jó hogy megtörténik. Vele beszélgetve meséltem Szombathelyről, meg arról, hogy mennyire hálás lennék egy férjért, aki ülne a kanapén focit nézve, és milyen szívesen lennék egy életen át rossz zsaru, csak ne lenne ilyen pokolian nehéz egész nap egyedül szülő minőségben lenni. És itt a lényeg az EGYEDÜL részen van. Ahogy ezeket a sorokat írom, hirteln én is érzek szánalmat a fenti gondolataimat leíró önmagamra tekintve, de vannak ilyen pillanataim. De nem erről akartam írni, csak valahogy próbálom felvezetni, hogy miért is fontos ezt a napot valahogy megosztanom veletek, mint tökéletes lenyomata jelen életemnek.

Ma reggel 6-kor keltem, bár Margitvirág még cicizett egy kicsit, én meg próbáltam olvasni, de rájöttem, hogy nem bírom el a könyvet fél kézzel. Szóval olvasásnak fuccs. Mikor a kiscsaj lecsatlakozott, felkeltem, elmosogattam betetem egy mosást, és kezdtem ébresztgetni a srácokat. Készülődés, egy sikeresebb 15 perces olvasási kísérlet millió kérdéssel megszakítva, és indulás az oviba. 8:15-kor. Ebben a két óra 15 percben Hanka számtalanszor elmondta, hogy mit is szeretne kapni ajándékba, amit inkább már követelt, mint kért, és nekem kezdett rossz-zsarú hangulatom lenni. Az a gyerek, aki ennyire elvárja az ajándékot, és ennyire pontosan leadja a rendelést, és ilyen sokszor, nem is érdemel semmit, csak egy jókora leckét, hogy a világ nem körülötte forog. Most vittem el őket Szombathelyre, ahol tényleg megkaptak mindent, a popkorntól a kóláig. És aki ismert, az tudja, hogy ez mekkora szó.

Mentünk az oviba, és szólt a zene. A kedvence. Lecserélte a Jégvarász főcímzenét az Olyan Ő számra. Imádom azt a számot, de olyan sebeket bolygat, amik miatt nem hiszem hogy betenném. Szól a zene, hallgatunk, és én arra gondolok, hogy mit árthat ennek a kislánynak az elkényeztetés, a tárgyak, amik esetleg nem az én értékrendem szerint valóak? Mert hát mit kér egy majdnem 7 éves kislány névnapjára? Csillogós ruhát, smink cuccot, és magassarkú cipőt. Persze ebből csak olyat, ami van a boltban a méretében. Szóval semmi tűsarok nincs a gyerek fejében, de ez igazából már mentegetőzés, mert ha akarnám azt is rátehetném a lányomra, hogy boldog legyen, és gondolhatnám úgy, hogy nem is árt a lábának. De nem így gondolom. Úgy gondolom, hogy lássa magát tökéletesnek smink nélkül, hisz az. Tudja, hogy ragyog akkor is, amikor nem csillog a ruhája. És lépteit messziről meghallja bárki, akkor is, ha nem kopog a cipője. Persze közben tudom, hogy amennyi energiát tudok, annyit beleteszek majd abba, hogy megvegyem amit kért. Mert gyenge vagyok, és szeretném boldognak látni. Ebbe a pillanatban már hálás vagyok neki, hogy megmondta, sőt a számba rágta, hogy mivel tehetem boldoggá.

Bemegyek a helyi kínaiba. Nem ez az ideám, de nincs semmi egyéb bolt opció. Csiniruhát találok, csak az öve csillog, de nekem is tetszik, és az ára is oké. Smink cucc azonban nincs. Választok két körömlakkot.

Hazaérek. Fiúk terített asztallal várnak, mert nem nap a nap pótreggeli nélkül. Leülünk egy kicsit, aztán szétspriccelnek. Jön a harc, olvasás, írás, telefon, viedók harc harc hátán. Tudom, ha suliban lennének, ez nem így lenne. Ebbe most nem megyek bele. A lényeg, hogy itt is, most így ránagyítva jó zsaru-rossz zsaru harcokat vívunk, de haladunk. Határokat húzok, alakulnak a szerepek és egyre kreatívabban állok bele a helyzetbe. Még a végén kitalálom a megfelelő, általam is kivitelezhető megoldásokat.

Olivér kitalálja, hogy palacsintát süt az ünneplésre. Remek ötletnek tartom, tekintve, hogy délután fotós érkezik hozzánk, és az jó keretet ad valódi életképek készítéséhez. Persze nem sikerül megdumálni a fiúkkal, hogy csak gluténmentes készüljön. Az sem elég érv, hogy az ünnepelt gluténérzékeny. Olivér megsüti a gluténosat, és pedig 10 perc alatt valami varázserővel átjárva rittyentek pár darab gluténmenteset. Persze ekkor már 3 óra tájban járunk Hanka is itthon van, a fotózás zajlik, ami nála azonnal szinpadi attitűdöt produkál, és nem kíméli a családot drámai kirohanásoktól. Számolatlan sipítozó zokogás, és örjöngés, hogy a ruha nem csillog, nem pörög, a körömlakk nem smink, és ő egyébként is soha nem kapja meg, amit kér, és milyen rémes ez a névnap. Olivér palacsintát süt, Tivadar pedig tovább önti az olajat Hanka eleve lobogó lángjára. Margitvirág a karomban utazik a forgószél szerű családi idillben. Ha nem lenne ott a fotós, összeomlanék, de így kisimultan és derűsen veszem az akadályokat. Hankát hagyom tombolni. A konyhában próbálom tartani a teret, hogy ne legyen lisztfelhő, vagy palacsinta pocsolya a végeredmény. Szerencsére a palacsinta dobálás trükkjének gyakorlása fel sem merült senkiben, így egy alaposabb tűzhelytakarítással megúsztuk a napot.

Kellettek kültéri fotók is, így a vizes padokra Olivér nem kevés nógatást követően terített plédeket, és kint leültünk palacsintázni. Egészen jól sikerült. Ekkor kezdtem érezni, hogy ünnep ez a nap. 5 egész percig tartott. Na de ne legyek elégedetlen. Az asztalon palacsinták, cukrozott kakaó, Nutella, cukros túró. Gondolhatjátok, mennyire szeretem, ha ilyeneket esznek a srácok. Semennyire. Inkább oda se nézek. Margitvirágnak lekvárosat adok, de nincsenek illúzióim, hogy ez még így sem a legpéldaszerűbb hozzátáplálása egy 9 hónaposnak. #szaranya – akasztom a nyakamba ezt a trendi cimkét napjában többször.

Fiúk elmennek egy haverhoz. Egész nap ezt várták. Mikor elmennek, majd a fotós is távozik, csak meghalni van kedvem, de Hanka kitalálja, hogy menjünk el játszótérre, mert nincs messze, és épp nem is esik. Persze ettől még nem vonzó az időjárás. Végül úgy döntök, hogy mindegy hol vagyok zombi, legalább Ő érezze jól magát. Kitaláltam, hogy nem babakocsiban viszem a lányomat, hanem a Húgomtól kölcsönkapott csatos hordozóban. Előveszem a kincset, és a gordiuszi csomó ahhoz a textildarabhoz képest egy cipőfűző masni. Videós segítséggel magamra varázsolom a lányomat, és útrakelünk. Jót tesz a friss levegő, Hanka pedig úgy látom épp átveszi a valódi névnapi ajándékát. A minőségi időt velem. Sétálunk, fogja a kezem, csacsog, beszélgetünk, és ő ragyog a boldogságtól. Pedig nincs rajta smink, sem csillogó ruha. Végül a Pipacsba megyünk, mert az idő tényleg elég trutyi. Ittunk egy egy limonádét, és a lelkemre köti, hogy nehogy levegyem a babát a hátamról, mert tuti nem tudom visszatenni. Ezen már önfeledten nevetek én is.

Hazafelé már szinte tánclépésben haladunk, és még egy józsaru ponto begyűjtök, mert megengedem, hogy Eperkét nézzen. Azóta azt nézi. Rettenetes még hallgatni is, de ő szereti, és én meg fáradt vagyok. Társasozhatnék velük, de próbáltatok már társasozni egy 9 hónapossal, 7 évessel, 9 évessel, 11 évessel? Én igen. Nem akarjátok tudni. Játékélmény az nincs, csak érezhetően őszülő hajszálak, de ez egy következő sztori, már ha érdekel bárkit is.

Egy szó mint száz. Fontos játék ez az egyszemélyben jó és rossz zsarunak levés, komoly tanulságokat hordoz magában. Nem kétlem, hogy meg is kell tanuljam ezeket a leckéket, de mindenkinek, aki már utálja, hogy folyton rossz zsaru, két gondolatot ébresztenék a lelkében. Egyrészt, hogy olyan jó, amikor valaki józsaru helyetted, mert ha annak is neked kellene lenned, akkor hulla fáradt lennél nagyon hamar, és tudatod kettős személyiségével mindig harcban állnál. Sokkal jobb egy másik emberrel veszekedni, mint magaddal.

A másik, hogy azt látom, valójában nem két zsaru kell ezeknek a gyerekeknek, hanem valami olyan hihetetlen összpontosított figyelem, aminek még csak a határait sem érem el, mert ha elérném, hamar látnám, hogy Hanának nem kellene semmi smink, ha érezné, hogy figyelek rá.

Végül pedig, ha a sors, amiben most is és törtetlenül hiszek, jónak és értünkvalónak látja, hogy ezek a gyerekek az apukájuk nélkül nőljenek fel, akkor az anyukájuk is megtheti, hogy ne tökéletes legyen, csak a tőle telhető legjobb.

Egy hozzászólás Új írása

  1. Dávid Alice szerint:

    Szomorú történet, de igaz.
    A legnagyobb kérdés a gyerekek.
    Hogyan tovább?!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.