Anyai ág

Azt mondják kislány növekszik a pocakomban. Valószínű ez csak egy adalék az eleve bőségben dolgozó hormonjaim mellé, de átjárnak a szentimentális, időutazós gondolatok. Anyukámról, nagymamákról, sosem ismert dédmamákról.

Lassan már látszik az aranykapu fénye és ereje ennek a babavárásnak is a végén. Tömény jelennel, érzelemhegyekkel, könnyel és nevetéssel teli időszak volt ez. Most a múltba kalandozok.
Anyai nagymamám sok történetet mesélt gyerekkorából. Libapásztorkodásról, menekülésről, húga születéséről, nélkülözésről, bizonytalanságról. Tizenéves lány korában megosztotta anyukájával, hogy az terve, ha lánya születik Ildikónak nevezi majd. Pofont kapott érte, mert ez szemérmetlenségnek számított abban a korban, helyzetben, közegben.
Anyukám gyerekkoráról szinte kevesebbet tudok, mint nagyiméról. Amit tudok, azt is inkább nagymama mesélte. Anyum fél éves korában ment vissza dolgozni, hogy meglegyen minden. Hogy ne kelljen a gyerekeinek olyan inséget, éhséget, bizonytalanságot soha megélnie, mint nekik kellett gyerekként. (itt fontos talán, hogy nagyapám szüleit szeme láttára lőtték le a háborúban, árván nőtt fel öccsével) Anyum napközis volt, öccse sportoló lett, majd üzletember. Anyukám mérnöknek tanult, ezalatt ismerte meg apukámat. Minőségellenőrként dolgozott, még én is voltam böcsis, meg a húgom is. Öcsém születése óta anyaként, kisfiam születése óta nagymamaként (is) éli életét. Négy gyermeket hozott világra, két lányt két fiút.
Aztán itt érünk hozzám, aki első gyermekként érkezett anyukámék életébe. Sokat vártak rám, és nem volt mesés a születéstörténetem sem. Nagyim kezébe érkeztem, mert Ő abban a kórházban dolgozott akkor, ahol anya szült. Máig tudja mi a vércsoportom, mert az volt az első dolga, hogy azt megnézte.
Negyedik babámat várom. Két fiú, két lány. Anyum utolsó szülése volt császár, nekem az első. Érdekes tükrök vagyunk mi egymásnak,az élet sok területén. Itt egészen élesen megmutatkozik ez számomra. Életünk, értékrendünk mégis egészen távol futnak egymástól.
Jurtában élünk, és én még ezt is olyan túlzásnak érzem néha jelen formájában, hogy további otthonminimalizálási terveket dédelgetünk Gergővel. Az a biztonság, amire nagyanyám az életét tette, számomra aranykalitka. Tompít, lustává tesz.
Szeretek érezni. Szeretem azt is, amikor valamit elbaltázok, és újra kell tervezzek sok sok dolgot. Szeretem ernyőnyitás előtt élvezni az esőcseppekett, és szeretem megélni, azt a bizonyos utolsó cseppett, ami után menedéket keresek.
Szeretem a szülés elsöprő, soha máshol meg nem jelenő érzéseit is, és azt, hogy az otthonunkban a természet mindennapi zajai az életünk részei. A nyári záporok hangos kopogását a tetőn, ősszel a levelek susogását, télen a hó halk, puha neszelését.
Fontosnak tartom, hogy gyermekeim is saját határaik ismeretével, keresésével éljék mindennapjaikat. Számomra ez már az igény szerinti szoptatással kezdődik. Nem csak az elkényesztetésnek tűnő gondoskodást kapja ezzel, hogy amint sirdogál felkapjuk. Annak a felelőségét is, hogy szüksége esetén meg kell szólítsa a világot, és annak a bizalomnak is az alapját, hogy a világból jön válasz, ha ő szól. Fel kell ismerje hogy éhaes, hogy magányos, hogy szeretetre vágyik, és el kell kezdenie megértetni magát a környezetével. Ahogy cseperedik majd azt is megtanulja, ki figyel rá, kire számíthat, mi az, amiben nem akar a világhoz szólni. Lassan elkezdik majd őt is megszólítani, és ez a folyamat egy életet átívelő tanulás.
Emberek, igények, értékrendek, generációk találkozása minden élethezlyet. Megnézni a folyót, ami a jelenbe hoz minket. Különös utazás megpillantani hogyan kapcsolódnak egymásba a láncszemek, és hogyan vágyom én részben azt, ami elől nagymamám menteni akarta gyermekeit. Félt is minket, nem érti, fel nem foghatja miért sütök én kenyeret, ha azt venni is lehetne, hisz szegény anykájának muszáj volt, és az milyen nagy munka volt, és vinni kellett a falu közös kemencéjébe…. Amikor őt hallgatok, azt látom, valami körbe ért, valami visszatér önmagába, a maga megváltozott módján.
Anyukám által nagymamám méhében is ott voltam, és most az enyémben is ott az unokám, aki épp oly távol lesz tőlem talán, mint én a drága nagyikámtól… És mégis milyen közel.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.