Szlovák népmese

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy anya, annak volt két gyermeke, egy édeslánya és egy mostohalánya. Az édeslányát nagyon szerette, de a mostohalányára rá se tudott nézni, mert százszor szebb volt, mint az ő Holenája. A jó kis Maruska nem tudta magáról, hogy milyen szép és el sem tudta képzelni, miért olyan dühös az anyja, valahányszor megakad rajta a szeme. 

Holena nem sokat lendített a ház körül, egész álló nap a kemencepadkán heverészett, vagy cicomázta-piperézte magát, Maruska mindent maga csinált: takarított, főzött, mosott, szőtt, font, füvet kaszált, még a tehénkét is egyedül látta el. Dolgozott hajnaltól – estig, égett a keze alatt a munka és szelíden tűrte anyja és nénje szidalmait.

De hiába, azok napról-napra rosszabbul bántak vele. Sehogyse tudták elviselni, hogy Maruska, ahogy növekedett, egyre szebb lett, Holena meg egyre rútabb. Egyszercsak azt gondolta magában az anya: “Bolond lennék, ha ezt a szép Maruskát tovább is itt tartanám, hiszen ha majd kérők jönnek a házhoz, mind belészeretnek, mind őt akarják, Holena meg a nyakamon marad.”

Ettől a perctől a mostoha és a leánya mind csak azon tanakodott, mi úton-módon veszejthetnék el szegény Maruskát; éheztették, ütötték-verték, úgy kínozták, hogy becsületes ember olyat még elképzelni sem tud. De hiába, Maruska tűrt mindent békésen és egyre szebb lett. 

Egy szép napon, január közepetáján, Holena a fejébe vette, hogy neki pedig ibolya kell. 

– Eredj az erdőbe, Maruska – parancsolta húgának – és hozzál nekem egy csokor ibolyát, hadd tűzöm a derekamra, hadd legyek jószagú!

-Jaj, drága néném, mi jut eszedbe? Ki hallott már olyat, hogy hó alatt ibolya nőjön? – sopánkodott szegény Maruska.

-Ejnye, imilyen-amolyan lusta kölke, még feleselgetsz? Hallgass, ha én parancsolok neked! Szedd a lábad, egy-kettő, s úgy vigyázz, agyonütlek, ha ibolya nélkül jössz haza! – fenyegetőzött a gonosz Holena. 

A mostoha pedig megragadta Maruskát, kilökte a házból, az ajtót meg kulcsra zárta mögötte. 

Maruska keservesen sírva elindult a nagy rengetegbe. Vastag hótakaró borította az utat, sehol semmi nyom. Maruska sokáig ment-mendegélt, éhség kínozta, hideg vacogtatta, kérve-kérte az úristent, szólítsa már magához.

Egyszerre csak világosságot lát a messzeségben. Megy-megy, a fény után s elér a hegy csúcsára. Hát a csúcson nagy tűz ég, a tűz körül tizenkét kődarab fekszik, a köveken meg tizenkét férfi ül.

Háromnak fehér a szakálla, három már fiatalabb valamicskét, a másik három még fiatalabb, de az utolsó három a legeslegfiatalabb és legszebb is. Nem beszéltek azok egy szót sem, csak üldögéltek szép csöndesen és néztek a tűzbe. 

Ez a tizenkét férfi a tizenkét hónap volt. Legfelül a nagy Január ült. Haja, szakálla fehér volt, mint a frissen hullott hó, kezében hatalmas buzogány. Megijedt Maruska; egy pillanatra meg is torpant, de aztán nekibátorodva közelebb lépett a tűzhöz s így szólt:

 – Jó emberek, engedjétek meg, hogy egy kicsit megmelegedjem, megvesz az isten hidege.

A nagy Január bólintott s megkérdezte Maruskát:

-Miért jöttél, lányom, mit keresel itt?

-Ibolyát szednék – felelte Maruska. 

-Nincs most ideje az ibolyázásnak, lányom. Hiszen hó borít mindent – mondta a nagy Január.

-Tudom én azt – felelte Maruska – de mit tegyek, ha a mostohám meg a néném rám parancsolt, hogy ha törik-szakad, ibolyát vigyek nekik, mert ha nem, hát agyonütnek. 

Jó emberek, szép kérlek, mondjátok meg, hol lelek ibolyát?

A nagy Január felállt odalépett a legifjabb hónaphoz, kezébe adta a buzogányt és így szólt: – Március, kisöcsém, ülj a helyemre!

Felült Március a nagy kőre és rásuhintott a tűzre a buzogánnyal. A láng azonhelyt magasra felcsapott, a hó olvadozott, a fák rügyeztek, a bükkösökben kizöldült a fű, a fűben kivirágzott a százszorszép: egyszerre kitavaszodott. A cserjésben, megbújva a levelek alatt, nyílni kezdett az ibolya, és Maruska még fel sem ocsudott, köröskörül olyan lett a föld, mintha kék kendőt borítottak volna rá.

-Rajta, Maruska, szedj ibolyát, de szaporán ám! – parancsolta Március. Maruska szedett is, örömest, egész nagy csokorra valót. 

Aztán szépen köszönetet mondott a hónapoknak és vidáman sietett haza. 

Álmélkodott Holena, álmélkodott a mostoha, amikor meglátták Maruska kezében a szép ibolyát; sietve ajtót nyitottak. Az ibolya illata az egész kunyhót elárasztotta.

-Hol szedted az ibolyát? – kérdezte az írigy Holena.

-Odafenn az erdőben, van ám rengeteg a cserjésben – felelte Maruska. Holena kikapta kezéből a virágot, a derekára tűzte, nézegette, szagolgatta, az anyjának is odaadta, hogy az is hadd szagolja, de bizony a húgának nem mondta volna: – Nesze, te lány, szagold te is! 

Másnap, ahogy Holena ott heverészett a kemencepadkán, egyszerre csak eperre fájdult meg a foga. Nyomban odaparancsolta húgát s azt mondta neki:

-Eredj az erdőbe, Maruska, s hozzál nekem epret!

-Jaj, drága néném, hol találok én ilyenkor epret? Ki hallott már olyat, hogy hó alatt eper érjen? – sopánkodott Maruska.

-Ejnye, imilyen-amolyan lusta kölyke, még feleselgetsz? Hallgass, ha én parancsolok neked! Szedd a lábad, egy-kettő, s így vigyázz, agyonütlek, ha eper nélkül jössz haza! – fenyegetőzött a gonosz Holena. A mostoha pedig megragadta Maruskát, kilökte a házból, az ajtót meg kulcsra zárta mögötte. 

Maruska keservesen sírva elindult a nagy rengetegbe. Vastag hótakaró borította az utat, sehol semmi nyom. Sokáig ment-mendegélt; éhség gyötörte, hideg vacogtatta. Egyszer csak megpillantotta a messzeségben ugyanazt a világosságot, amelyet előző nap is látott.

Sietett felé, nagy boldogan. Odaért megint a nagy tűzhöz, ott ült a tűz körül a tizenkét hónap, legfelül a nagy Január.

-Jó emberek, engedjétek meg, hogy egy kicsit megmelegedjem, megvesz az isten hidege – szólította meg őket Maruska. A nagy Január bólintott és megkérdezte tőle: – Miért jöttél megint, lányom, mit keresel itt?

-Epret szednék – felelte Maruska. 

-De hiszen tél van, lányom, s a hó alatt nem terem eper – mondta Január.

-Tudom én azt – felelte Maruska szomorúan -, de mit tegyek, ha a mostohám meg a néném rám parancsolt, hogy ha törik-szakad, epret vigyek nekik, mert ha nem, hát agyonütnek. Jó emberek, szépen kérlek, mondjátok meg, hol találok epret! 

Felkelt a nagy Január, odament ahhoz a hónaphoz, amelyik ott ült épp átellenben vele, kezébe adta a buzogányt és így szólt: — Június öcsém, ülj a helyemre!

Felült Június a kőre és rásuhintott a tűzre a buzogánnyal. A láng magasra felcsapott s olyan forróság támadt körülötte, hogy a hó azon nyomban elolvadt, a fű kizöldült, a fák levelekbe burkolóztak, madarak csattogtak, daloltak, százféle virág virított az erdőn – egyszeriben nyár lett.

A bükkösben a föld mintha kis fehér csillagokkal lenne bevetve! De lám, a kis fehér csillagok Maruska szemeláttára eperré változnak, s ezek az eprek olyan gyorsan érnek, hogy Maruska még fel sem ocsudik, már piroslik az erdő tőlük, mintha vér ömlött volna a földre.

-Rajta, Maruska, szedj epret, de szaporán ám! – parancsolta Június.

Szedett is Maruska örömest, egy köténnyel teliszedett.

Azután szépen köszönetet mondott a hónapoknak és vidáman sietett haza.

Álmélkodott Holena, álmélkodott a mostoha, amikor meglátták, hogy Maruska egy teli kötény epret hoz.

Szaladtak ajtót nyitni neki. Az eper illata az egész kunyhót betöltötte.

-Hol szedted az epret? – kérdezte az irigy Holena.

-Odafenn az erdőn, terem ám a bükkösben rengeteg – felelte Maruska.

Holena kikapta kezéből az epret, jól belakott vele, a mostoha is torkig ette magát, de Maruskának egyik sem mondta: – „Nesze, te lány, egyél te is egy szemet!”

Harmadnap Holena piros almát kívánt.

-Eredj az erdőbe, Maruska és hozzál nekem piros almát! – parancsolta húgának.

-Jaj, drága néném, hol vegyek én télen piros almát? – vetette ellen a szegény Maruska. 

-Ejnye, imilyen-amolyan lusta kölyke, még feleselgetsz? Hallgass, ha én parancsolok neked! Szedd a lábad, egy-kettő, s úgy vigyázz, agyonütlek, ha piros alma nélkül jössz haza! – fenyegetőzött a gonosz Holena. A mostoha pedig megragadta Maruskát, kilökte a házból, az ajtót meg kulcsra zárta mögötte.

Maruska keservesen sírva elindult a nagy rengetegbe.

Vastag hótakaró borította az utat, sehol semmi nyom. Ám Maruska most nem csak úgy találomra mendegélt, hanem egyenest a hegy csúcsára sietett, fel a nagy tűzhöz, ahol a tizenkét hónapot találta. Ott üldögélt a tizenkét hónap, a nagy Január ült legfelül.

-Jó emberek, engedjétek meg, hogy egy kicsit megmelegedjem, megvesz az isten hidege – kérte Maruska a hónapokat, közelebb lépve a tűzhöz. A nagy Január bólintott és megkérdezte: – Miért jöttél, lányom, mit keresel itt már megint?

-Piros almát szednék – felelte Maruska.

-De hiszen tél van, lányom, s télen nem terem piros alma – mondta a nagy Január.

-Tudom én azt – válaszolta Maruska szomorúan, de mit tegyek, ha a mostohám meg a néném rám parancsolt, hogyha törik-szakad, vigyek nekik piros almát, mert ha nem, hát agyonütnek. Jó emberek, szépen kérlek, mondjátok meg, hol találok piros almát!

Felállt a nagy Január, odament az egyik idősecske hónaphoz, kezébe adta a buzogányt, szólván: – Szeptember öcsém, ülj a helyemre!

Felült Szeptember a kőre és rásuhintott a tűzre a buzogánnyal. A tűz vörösen felizzott, a hó egyszeriben eltűnt, de a fákon már alig-alig volt levél, s azok is egyre hulldogáltak, hűvös szél pörgette őket az elsárgult pázsiton. Virág sem volt már annyiféle, mint nyáron: a hegyoldalon szegfű piroslott, a völgyben őszike virított, a bükkösben magas páfrány és sűrű puszpáng nőtt. Maruska egyre csak a piros almát leste, s lám, egyszerre meg is látott egy almafát, s fent, magasan az ágak közt, a mosolygó piros almákat. 

-Rajta, Maruska, rázd meg a fát, de szaporán ám! – parancsolta Szeptember.

Megrázta Maruska, örömest, le is esett egy alma. Megrázta még egyszer, hát leesett még egy. 

-Most pedig szaladj haza, Maruska! – kiáltott rá Szeptember.

Maruska tüstént szót fogadott. Felkapta a leesett két almát, szépen köszönetet mondott a hónapnak és vidáman szaladt haza.

Álmélkodott Holena, álmélkodott a mostoha, amikor meglátták Maruska kezében a két mosolygós piros almát. Sietve ajtót nyitottak, Maruska meg odaadta nekik a két almát.

-Hol szedted? – kérdezte az irigy Holena.

-Odafenn az erdőn, van ám ott bőven – mondta Maruska. 

-Hát ha bőven van, akkor miért csak kettőt hoztál? Biztosan megetted a többit útközben! – rivallt rá Holena.

-Jaj, drága néném, dehogy ettem, dehogy ettem! Nem ettem biz én egy harapást sem! De azért hoztam csak kettőt, mert amikor először megráztam a fát, egy alma esett le, amikor másodszor megrázta, megint csak egy, többet meg nem hagytak rázni, rám kiáltottak, hogy szaladjak haza! – mondta Maruska.

-Hogy a mennykő csapjon beléd! – kiabált rá Holena és ütésre emelte a kezét. Maruska keserves sírásra fakadt és kérve-kérte az úristent, szólítsa inkább magához, de ne hagyja, hogy a gonosz nénje és mostohája agyonverjék.

A konyhába menekült. A pákosztos Holena meg nekiesett az almának; így ízlett neki, hogy ideig-óráig még Maruska kínzásáról is megfeledkezett. Azt mondta, ilyen zamatos almát életében nem evett még. A mostoha is megnyalta utána mind a tíz ujját. Mire mind a két almát bekebelezték, jött csak meg igazán az étvágyuk!

-Add csak a ködmönömet, anyám! – mondta Holena. – Magam megyek ez erdőre almáért; ezt a mihaszna lányt hiába küldenénk, megint csak megenné útközben a javát. 

Bízd csak rám, anyám, meglelem én azt az almafát, s mint lerázom, ami rajt van, rám ugyan kiálthat akárki fia.

Hasztalan ellenkezett az anyja, hasztalan próbálta lebeszélni, Holena ködmönt kanyarított magára, kendőt kötött a fejére és elindult a nagy rengetegbe. Az anyja kiállt a küszöbre, úgy nézett lánya után.

Mindenütt hó, nyom sehol; Holena ment-mendegélt, a torkosság mind beljebb és beljebb hajtotta a sűrűbe. Egyszer csak fényt lát a távolban. Elindul feléje. Eljutott egészen a csúcsra, ahol a nagy tűz égett s a tűz körül tizenkét kövön a tizenkét hónap üldögélt. Holena viszahökkent, de csak egy pillanatra, azután közelebb lépett a tűzhöz és föléje tartotta a kezét. 

Nem kérdezte a hónapoktól: – „Szabad – e megmelegednem?” – szóra se méltatta őket.

-Minek jöttél, mit keresel itt? – mordult rá bosszúsan a nagy Január. 

-Mit kíváncsiskodsz, te vén szakállas, mi közöd hozzá, hová megyek?! – vágott vissza gorombán Holena, azzal hátat fordított a tűznek s ment be a sűrűbe.

A nagy Január összevonta szemöldökét és buzogányát megsuhogtatta a feje fölött. 

Az ég azon helyt elsötétült, a tűz csak épp hogy pislákolt, esni kezdett a hó, szakadt, mintha kihasadt volt az ég cihája. 

Jeges szél kerekedett. Holena azt sem látta már, hová lép, csak talpalt, bukdácsolt a nagy hóban, megbotlott egy hóbuckában, tagjai gyöngültek, merevedtek. 

A hó meg csak szakadt szünös-szüntelen, jeges szél süvített. Hiába a meleg ködmön, hiába a kendő, Holena bizony megfagyott. 

Várta az anyja a lányát, nézett ki az ablakon, nézett ki a pitvarból, de hiába várta. 

Peregtek az órák, egyik a másik után, Holena csak nem jött.

“Mi lelhette azt a lányt? Tán még mindig az almát eszegeti, nem tud betelni vele? 

Megyek már, megnézem, hol van ilyen sokáig!” – mondta magában az anya, kapta a ködmönét, kendőt kerített a fejére, s indult lánya után. 

Mindenütt hó, lábnyom sehol. Hívta, szólongatta Holenát, de senki sem felelt. 

Ment, barangolt az erdőben, szakadt a hó, jeges szél fütyült a fák közt.

Maruska ezalatt otthon megfőzte az ebédet, megetette a tehénkét, de se nénje, se mostohája nem jött meg.

“Hol maradnak olyan sokáig?” – tanakodik magában Maruska s a rokkához, ül. Már teli az orsó, a szoba besötétedett, de se a nénje, se a mostohája nem jön.

“Jaj, istenkém, csak nem történt valami bajuk?” – búslakodik a jó Maruska s aggódva kémlel ki az ablakon. Ragyog az égen a csillag, csillog a földön a hó, csak ember nincs sehol. Becsukja nagybúsan az ablakot.

Reggel várja őket reggelivel, délben ebéddel, de hiába várja, se a nénje, se a mostohája sem jön vissza többé. Mind a ketten odavesztek, megfagytak az erdőn.

A jó Maruskáé maradt a kunyhó, meg a tehén, meg a kis föld, derék férje is akadt, akivel boldogan békességben élte napjait.

Fordította: Szenes Anikó

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Fill out this field
Fill out this field
Adjunk meg egy valós email címet.
You need to agree with the terms to proceed

Menü